A hitvesi költészetről  általában Petőfit és Radnótit, esetleg még Adyt szoktuk elősorolni. E három személynek meglehetősen kevés házasév adatott ahhoz, hogy bebizonyítsák: a feleség-múzsa is tud tartósan magas hőfokú ihletet adni. Mégse gondoljuk egy percre sem, hogy a házassági anyakönyvi kivonat egyben a szerelmi líra halálos ítélete lenne. Inkább vegyük szemügyre a hosszú házasságok különböző lírai visszhangjait.

Pierre Auguste Renoir Tánc a vidéken.jpg
Pierre-Auguste Renoir: Tánc a vidéken (1883, részlet)

A férjes asszony eleve klasszikus költői téma, és korántsem mondhatjuk, hogy akinek egyszer bekötik a fejét, az örökre elveszett a líra számára. Igaz, több évszázadon keresztül a múzsa jobbára valaki másnak a neje. De hát nem volt-e elég hajadon a gótikus ívek alatt is, akikért lángolhattak volna a trubadúrköltők? 15 év alattiak biztosan akadtak, de akit nőnek lehetett nevezni, s így méltó múzsaként állhatott meg a költészet finnyás-etikettes ítélőszéke előtt, az nagy eséllyel már egy ideje asszony.

 

Vajon ha megnyeri magának Losonzy Annát, milyen verset írt volna Balassi a harmadik házassági évfordulójuk alkalmából? És vajon folytatódott volna a Lilla-versek sorozata, ha Csokonai partiképesen tér vissza Komáromba, és Juliannával a karján bevonul mindjárt a gyülekezet lelkésze elé? Nagy kérdés, hogy Petőfi „feltalálta-e” a hitvesi költészetet, vagy egyszerűen ő volt az első jelentős tollforgató, aki valódi szerelmi házasságot kötött? Az viszont bizonyos: nem csupán abból a célból ontotta verseit a feleségek feleségéhez, hogy a biedermeyer szalonosított világát életszaggal töltse meg, hanem mert frigyük alapja – a korban nem megszokott módon – eleve a szimmetrikusan heves érzelem volt. Petőfit követően pedig költők egész sora cáfolta meg a „szokás kijózanítana” anyegini zuglogikáját.

 

Mennyiben más a hitvesi költészet, mint a (még, vagy már, vagy örökké, vagy szezonálisan) testtávolból parázsló líra? Ez utóbbi villámlás, mennydörgés, földrengés és atomrobbanás; keresztrefeszülés, láb alól kicsúszó talaj. Vagy ha úgy tetszik, muzsikás romlás, sötét verem, dadogás és téboly, gyehenna vagy áldott szédület.

 

A „házon belüli” vallomásokban viszont más a tónus és a nyelv, más témák és motívumok kerülnek előtérbe. A költő keblén békésen alszik a feleség, esetleg szilvalekvárt főz, vagy kiszól a fürdőszobából, hogy mi lett hova. Persze, ha egyáltalán ír még verset a házasfeléhez. Vörösmarty 43 évesen írott Ábrándja leginkább egy eszét vesztett kamasz ámokfutásával rokon (jogos ihletettség!), de a holtomiglan-holtodiglan után elpárolog ez a megszállottság: két súlytalan versen kívül semmit nem ír többé Laurához. (Erről természetesen megvan a feminin véleményem, ne is mentsük a nem menthetőt).

 

Tanítványaim bölcsészkedő analízisek nélkül is sommásan kijelentik, hogy „a boldog ember nem ír verset, nincs ideje lírizálni”, és ha ez százszázalékosan nem is igaz, a felvetés mégis tündöklően jogos. A szerelmi líra ugyanis a közös élettel elveszít egy termékeny ihlető témát: a hiányt (ezzel együtt a permanens életveszélyt). De jobb, ha ez ügyben átadom a szót a nálam illetékesebb Varró Dánielnek:

 

Ó, mennyivel könnyebb annak vallomást tenni, kincsem,
aki messze van, vagy ad abszurdum nincsen,
mintsem annak, akivel még letöltendő házaséveink vannak,
aki most is mögöttem áll, és itt lesi,
hogy készül-e a vers, a hitvesi.

 

Az a József Attila, aki még pillanatnyi felindulásból is a szerelmi költészet legragyogóbb darabjait volt képes megalkotni, egyetlen (búcsú)verset írt Szántó Juditnak, akire mindig feleségeként hivatkozott. Kisfaludy Sándorról a Kesergő szerelem jut először eszünkbe, a Boldog szerelem-ciklusára szinte a kutya sem emlékszik a valahai stréber bölcsészhallgató kivételével (igaz, a benne foglalt versek minősége sem keltett irodalmi tornádót).

 

Még a házasság hetén is (némiképp ünneprontóan) kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a hitvesi verseknél népszerűbbek az exkluzív szerelmi kétségbeesés Sturm und Drangjai. Vajon azért szeretjük ezeket jobban, mert nem csupán a versírásnak, hanem a versolvasásnak is tipikusabb alaphelyzete a krízis?

 

A megszentelt kapcsolatban született, „törvényes” szerelmi líra talán csendesebb, diszkrétebb –  irodalomtörténeti értelemben is – és a kánonban kisebb helyet foglal el.  Ezért tartom helyénvalónak, ha egyfajta szelíd forradalomról beszélünk, amelynek eredményeképpen a feleség-múzsák is kiharcolták a létezéshez való jogukat. A kilenc múzsa mellé – akik köztudottan férjezetlenek – felzárkóztak a Hérák és Penelopék. De még az is megkockáztatható, hogy ezek a versek változatosabbak, árnyaltabbak, mint amelyek a wertheri egyetemes nyelvet beszélik. Egyáltalán nem merülnek ki a hétköznapi idill képeiben, nem rokokó pásztorkodások, vagy illendőségből rajongó üres himnuszok. Szinte minden esetben eltűnnek a heroikus pózok, a harsány vagy szentimentálisan elomló belehalni akarások.

 

Amennyire banális és egységes mintázatai vannak a szerelmi vergődésnek, olyannyira sokfélék a házasságok – és ebből adódóan a házastársi líra hangjai is. Dsida Jenő és Tóth Árpád esetében a házasság felé vezető utat még más nők se nagyon szegélyezik, míg Adyé szecessziós gazdagsággal van kikövezve. Ráadásul nehéz megítélni, hogy Ady önkínzó őszinteségével milyen mértékben keveredik indulatai teátrális színezése. Lehet, hogy Dsida Jenő finom, mindenfajta nárciszkodástól mentes impresszionista lírája nem számít annyira ütősnek. De az Ómagyar Mária-siralom sorait megpendítő valóságos imája, az Arany és kék szavakkal, amelyben a földi múzsát a feleségek és anyák örök női princípiumával, Szűz Máriával emeli azonos szintre – nos, hát ennek olvastán ki ne szeretne Imbéry Melinda lenni?

 

Adynál különösen komor hátteret ad a Csinszka-verseknek a háború leselkedő iszonya. Nincs démonibb múzsa, mint a valóság, mondja Szentkuthy, és valóban, Berta alakja nem tudja uralni ezeket a verseket, mert sokkal valódibb, kézzelfoghatóbb robbanások és véres ájulások dermesztik meg a szívet. A házasság menedék, de kétes hatékonyságú fegyver a háború, az öregség és betegség összeesküvése ellen.

 

Az „örök” szó jelentése – például az Anna örökben távoli, megfoghatatlan és homályos: mennyire „másképp örök” a kőben megkövesült csigaház! A szerelmest alapvetően a pillanat érdekli: vagy az átélt (mikor az uccán átment a kedves), vagy a vágyott (seb vagyok, csókolj, égess ki, égess). A Másik nincs ott (elég gyászos impotencia lenne éppen akkor versírással foglalkozni: puszta látásából is elvesztegetni akár egyetlen pillanatot). A házas ember megszabadul ennek a pillanatnak a rabságától. Hiszen a társ: VAN (akár a versírás pillanatában is). Radnóti Tétova ódája szinte platóni, kozmikus szférába emeli ezt a naponta megújuló, egyszerű, egyben misztikus csodát.

 

Egészen üdítő és egyedüli példány a zsonglőrködő Kosztolányinak a felesége nevére írott légies-játékos verse, az Ilona. (Talán csak a Rímes, furcsa játék vetekszik vele ebben a kategóriában, bár Tóth Árpád ekkor még nem anyakönyvezett kapcsolatban élt együtt a feleségével). Mert azt még nem mondta senki korábban, hogy a házasság lehet játék (természetesen a szó leghalálosabb és legéletesebb értelmében, ahogy ezt az Az akarsz-e játszani megszövegezi). Kosztolányinál a további kincskeresés sem hiábavaló:

 

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

 

Az olyan figyelemelterelő mellékvágányokra, mint Kosztolányi Radákovich Mária-féle eszméletvesztése, vagy Radnóti Beck Judit-epizódja, itt nem szükséges hosszabban kitérni. De Szabó Lőrinc nem elkerülhető, mert ha van feleséghez írott (és egyben a szeretőhöz is címzett) égbekiáltóan gátlástalan és luciferien zseniális vers, az a Semmiért egészen. Szabó Lőrinc a kivételes intellektus és vérlázító érzelmi terrorizmus hivalkodó cégére (amennyire szerettünk volna az imént Imbéry Melindák, annyira nem szeretnénk Mikes Klárák lenni).

 

Leszögezhetjük, hogy a művészfélék kallódási esélyei alapból is jelentősebbek a más földi halandókénál.  Ezen kallódási esélyeket viszont radikálisan csökkentik az alkalmas női vigyázó szemek. Weöres Sándor méltán áldhatja jósorsát, hogy ilyen Károlyi Amy-szemeket kapott maga fölé:

 

…hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

 

Szentség, menedék, játék, megváltottság, létbiztonság, visszanyert hit, kikövetelt önfeláldozás, béke, idill: a hitvesi költészet ezerféle arca. Már nem feltétlen megemésztő, sokkal inkább melegítő tűz, megzabolázott indulat. De biztos-e, hogy a 380–400 voltos feszültség körül vibráló egzaltációnak itt már nincs is helye?

 

Hát akkor íme. Nagy László házassága tizenegyedik évében is olyat tudott írni Szécsi Margitnak, ami biológiai felfordulás, földrengés és förgeteg: maga a lüktető szilaj szenvedély.  Elfogultságom jogos, nem elítélhető módon hagytam ezt a végére:

 

… téged micsoda csillag vezényelt énellenem,
hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,
hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda
haragos csillag parancsa a hangod, hogy irgalom nincs,
és irgalom nem lesz?…

 

Nincs is más hátra, mint összeállítani a hitvesi költészet top tízes listáját. A lajstrom persze vakmerően szubjektív, a sorrend pedig még az önkényesnél is önkényesebb.

 

  1. Nagy László: A forró szél imádata
  2. Radnóti Miklós: Tétova óda
  3. Weöres Sándor: Canzone
  4. Kosztolányi Dezső: Hitves
  5. Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal
  6. Petőfi: Szeptember végén
  7. Ady Endre: Talán Hellász küldött
  8. Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
  9. Áprily Lajos: Vers vagy te is
  10. Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
  11. (Balassi Bálint: Christina nevére)

 

Na és a zárójeles tizenegyedik? Balassi még nem férjként, hanem menyasszonyának szóló jegyajándékként írta a verset, és végeredményben mégiscsak így lesz teljes a nemzeti tizenegy, a költő-férjek aranycsapata. És mielőtt valaki még hiányolná a nőket: a fenti listában implicite pontosan ugyanannyi a nő, mint a férfi. A szereposztás pedig (tudniillik, hogy a férfi a költő, a nő a múzsa), nem makacs anakronizmusom reklámja, hanem egy korábbi múzsahipotézisé.