Egy elvesztegetett élet története

Főhősünk, Ryder, aki világhírű zongoraművész, egy közép-európai városba érkezik, hogy ott néhány nap múlva koncertet adjon. Azonban megérkezése pillanatától kezdve meglepetten tapasztalja, hogy bár nem is ismeri sem a várost, sem a lakóit, mégis mintha csodát remélnének az eljövetelétől. Mindenki szívességet kér, mindenki bízik abban, hogy a művész a várost ki tudja húzni abból a mocsárból, amibe az egész közösség könyékig belesüppedt. Nem is igazán értjük, hogy mi történik ezzel a várossal, nem derül ki, hogy milyen jellegű válságban van, vagy hogy mi okozta azt. Kicsit azt is érezzük, mintha Rydernek meg kellene fejtenie a helyszín titkát, azonban abban a pillanatban, amikor kezdene valamit összerakni a morzsákból, mindig eltérítik egy újabb kéréssel. Hősünk végtelen bolyongásra indul ebben a világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy főhősünk élete tökéletesen csúcsra járatott, hiszen kiváló művészről, elismert zongoristáról és köztiszteletben álló közéleti személyről van szó. Azonban ahogy haladunk a könyvben, úgy válik egyre inkább világossá, hogy ő is elpazarolta az életét, főként, ami a személyes vonatkozásokat illeti. Úgy is mondhatnánk, hogy maga a könyv szinte fizikai demonstrációja a pazarlásának. Minden megmozdulásából az derül ki, hogy nem él azzal, amit az élet felkínál számára, elmulasztja a pillanatot, minden kommunikációban kudarcba fullad, eredménytelenül tűnődik bizonyos kérdéseken és tétlenül pocsékolja az idejét. Elszalasztja az emberi kapcsolatteremtés lehetőségét is.

Sőt: mondhatjuk azt is, hogy ez a könyv az empátia nélküli szeretet pusztító erejéről is szól. Ryder ugyanis próbál figyelemmel lenni a városlakók iránt, de sosem lát bele igazán a gondolataikba, nem tudja átérezni motivációikat. Örökké félreérti a többieket. Ezenfelül pedig soha nem sikerül elérnie a végkifejletet sem. Több mint 500 oldalt tölt azzal, hogy ő legyen a sztár a tiszteletére rendezett koncerten, aztán ez a fellépés végül sosem történik meg. A színpadra lépve egy üres nézőtérrel találja magát szemben, a közönsége már összepakolt és hazaindult, semmi értelme, hogy ott legyen. Vándorlása egy gigantikus, üres semmibe torkollott. Talán nem is szimbolizálja semmi jobban az elvesztegetett időt, mint ez a momentum.

E téblábolás és hasztalanság miatt olykor nagyon nehéz megbirkózni a szöveggel: fáraszt, vagy éppen bosszankodunk rajta. A történet előrehaladása olykor frusztráló, vontatott, némely jelenet még kínosnak vagy nevetségesnek is mondható. Nehéz végigküzdeni magunkat egy olyan elbeszélésen, amelynek minden egyes pillanata olyan, mintha egy saját új múltat teremtene, egy újabb utat nyitna ki, a jövő pedig sosem érkezik meg igazán. Olyan érzésünk van, mintha minden egyes lépésért, amit előre teszünk, hármat kellene hátralépnünk, miközben egy kerülőutat is be kell járni. A lépcsők, amelyek felfelé vezetnek, lefelé is vezetnek, és minden visszavezet önmagába.

Azt érezhetjük, hogy az egész történet maga is céltalan, út a semmibe. Azonban a regény végére rájövünk, hogy ez csak akkor van így, ha Ryder felől olvassuk a történetet. Mert valójában egy erős narratívával van dolgunk, amelynek olvasása közben kevéssé érezzük a koherens logikát vagy az előrehaladást. Nagyon erős cselekményszerűség van jelen a kötetben: bár a koncert nem történik meg, mégis nagyon sok mindent megtudunk a Rydert körülvevő emberi sorsokból. Kiderül, hogy mi történt Hoffmann házasságával, látjuk a fia jövőjét, megtudjuk, hogy Rydernek sikerül-e összehoznia a családját, valamint Brodsky problémás kapcsolatáról is világossá válik sok minden. Egészen lenyűgöző, hogy a befejező oldalalon mennyi elvarratlan szálra tud pontot tenni a szerző, és tulajdonképpen ekkor döbbent rá minket arra is, hogy mindvégig milyen sok narratíva futott egymással párhuzamosan. Még Ryder étel- és kávéigénye is gyönyörűen feloldáshoz jut, amikor végre visszamehet reggelizni a villamosra, és a legvégső mondatban „egy bőségesen megrakott tányért” kap. Tucatnyi okos cselekmény kanyarog a könyvben, mind előrehaladó mozgással, mind érzelmi rezonanciával.