Hozsánna és a vének

Sokkal inkább a festményekről ismert Zsuzsannáé, akinek esze ágában sincs rejtegetni bájait (esetleg szelíden hárít, arcán a felháborodás vagy a szégyen legkisebb jele nélkül). A „hozsannázás” a különböző irodalmi-mitológiai maszkokban megjelenő, provokatív szépségű nő felé irányul, a versalany is ennek megfelelő szerepeket vesz fel: Beatrice – Vergilius (nem tévedés!), Seherezádé – Harun ar Rasid, Zsuzsánna – vének: ezek mind a kontaktus különböző szögből való nézeteinek párhuzamai.

Klasszikus hagyományt folytat a kötetkompozíció is.  A három indító költeményben megjelenő három „főhős” az Ő (vers), a TE (múzsa) és az ÉN viszonyrendszerét leginkább a több formában megjelenő „szeret kezem, ha ír” gondolata és szójátéka teszi nyilvánvalóvá: a meghatározó szerelmi élmény – érzéki szinten is – a „neki írás”.

A kötetet vissza-visszatérő motívumok hálózzák be: legmarkánsabban a dantei pokoljárás. Itt a múzsa Beatrice-arcát fordítja az olvasó felé: a szerelem a pokolból kivezető út.  A Virágfakadás alanya „pokol-szemlélő lusta tag / kit elkísérsz választott útján”. A dantei élmény többrétegű: a kötet alcíme egy rajongó utasembert jelöl, a második mottó a Commediából vett szó szerinti idézet. Az Utazás a mélybe – a költő perspektívájából – éppenhogy szárnyalás a magasba. A kötet egészében a fent és lent ősképe mellett megjelenik a „közép” is (akár a misztériumdrámákban): a földi létben való horizontális utazást a Fellini-szál (Társas út) vagy a Kerékpáron képviseli. Nem véletlen, hogy három egymás mellett lévő vers a Társas út, az Utazás a mélybe és a Szárnyalás.

„Kegyednek írva sírok” (Farvíz-ének) – panaszkodik a lírikus trubadúrként. És beleringat egy petrarcai világba, ahol a múzsát csak „érintésmentes lassú szerelemmel” szeretheti (Hát itt van).  De aztán komiszul kizökkent ebből az klasszikusan eszményített világból egy poén, antipoétikus kép vagy nyelvi fordulat. A catullusi csókok idilljétől egy thomas manni kanyarral az „arteria femoralisa vagy mi” zárja a Csókverset. Máskor önfeledt hozsannázásból vált át szándékoltan közhelyszerű fordulatokba, vagy a radnótisan klasszikus képekből vulgaritásba: „mert vakulásig költöm a versem itt, a lugasban” – „hát elkúrták a strázsák akkor este” (Apokrif Zsuzsánna).

S amint a költő és múzsája sokféle arccal jelenik meg, a szerelem szintúgy szilénoszi. Az Ima közben odalépek már formailag-ritmikailag is gyanús, de a szerelmi idill végképp egyértelművé teszi, hogy Csokonai irányából értelmezhető az érzéki árnyalat. Ugyanezen a pajzán vitézi hangon szólal meg az Illatok a mélyben: „Mély bíborka, harmatozz ma!”

Más versek a várakozás, a vágy és a teljesületlenség hangját hordozzák. A vershelyzet tipikusan az éjszakai „digitális” beszélgetés (Furcsa rímek), többszöri motívum a kínzó Várakozás a válaszra, itt vörösmartys tónussal: „mint malom, ott zokog hozzá a mélybe’ lent”.

A pajkos, didaktikus vagy melankolikus mellett gyakori az istennőnek kijáró, himnikus hang, jellemzően klasszikus ókori versformában. A versformák váltakozásából adódó rejtett üzenet legnyilvánvalóbb példája a Jelenés, ami a vers közepén hirtelen hexameterre vált: „Múzsa, te adj jelenést nekem, ülj ide, kérdezek én most”.

A versalany nem csak tragikus vagy melankolikus hőse e lírai történetnek: egy tréfás fordulat, egy rímhecc, vagy a meghökkentő egymásmellettiségek elsatírozzák az egyéni passió éles kontúrjait. Mint a meglepően szokatlan környezetbe helyezett intertextusok: a Nem mind harap… szövege „félkész, vagy tán egészen az”, a Szerelemdal egy hetyke „talpra én”-nel serkenti magát. A szakrális-tragikus-heroikus megnyilatkozások hegyére minduntalan egy frappáns nyelvi poént tűz: a „mint a Lót”-ra „rímel” a „mint a ló” (Lépcsőházi gondolat), az Apokrif Zsuzsánna… legnagyobb fricskája Vörösmarty emelkedett kérdésének pimasz megkurtítása: „miért e ló?”

A rímbravúr, a nyelvi játék és a ritmus nem a sava-borsa, hanem pont a veleje a teljes kötetnek. Ilyenek a virtuóz belső rímjáték-alakzatok, mint az „álomba dermed s meleg harmat álma vermed” (Furcsa rímek), vagy a mozaikrímek, mint a „vénülés-vén ülés” (Csókvers Dánieltől Catullusig). A kancsal áthuzod/rátűzöd (Népies ének) még azonosítható, de a feléled – feledni (Lépcsőházi gondolat) formánál már megáll a bölcsésztudomány: ha csak félig kecske-, akkor talán szatír-rím?

Ám aki ilyen könnyedén játszik a nyelvvel, annak megbocsátható-e a szeretlek-megyek-tekerlek-merlek-temérdek-téged-szedlek rímcsoportja, ráadásul egy Rímpárzás című versben? Mit szólnak ehhez maguk a rímek? Merthogy ezek egészen antropomorfak: a versbe csalt rím nem érti, hogy került oda (Virágfakadás), „ellebzsel rajtuk annyi rím” vagy „álruhát visel” (Expozé).

A Látomásban is az öncélú rímjáték térít el a hét sor erejéig, és mire visszakanyarodunk a témához, vége is a versnek. A Nem mind harap… rimays rímhalmozását követi egy önkritikus reflexió: „Lám, lelapult ez a vers, mint macska, ha fűbe vadászik”: a hexameterre váltás pedig minden esetben stílusváltást jelent „felfelé”.

Saját Hozsánna-példányom telis-tele már lapszéli jegyzetekkel, aláhúzásokkal: ezt a barbárságot csak akkor követi el a magamféle, ha folyamatos párbeszédet folytat a szövegekkel. Mert alig van olyan sor, amely ne vonná be a magyar- vagy a világirodalom valamelyik motívumát, alakját, fordulatát vagy hangulatát. Az 55 vers meleg, óvó, simogató – és csinosan álló – szőttest terít a nő vállára (Zsuzsánna és az álom) – tehát lényegében az irodalomba öltözteti múzsáját. És melyik nő ne akarna egy ilyen köpenyt?

Mezősi Miklós: Hozsánna és a vének. Fohászok és kedvtelések – meseszerű történet egy rajongó utasembertől (Gondolat Kiadó, Budapest, 2023., 84 oldal)

Nyitóképen a kötet borítóján szereplő, Tornai Gyula: Zsuzsanna és a vének című festményének részlete.