Szépek, műveltek, tehetségesek, határozottak. Izgalmasak, öntörvényűek, vonzók, sokak számára irritálóak. Maguk is alkotnak, de fontosabb, hogy olyan művek megszületését inspirálják, amelyek nélkül ma már el sem tudjuk képzelni a művészet történetét. Vajon miben rejlett a varázsuk?

Rockenbauer Zoltánnak több publikációja és egy két kiadást is megért könyve, A halandó múzsa – Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese született ebből az érdeklődésből. Őt faggattuk.

Alma Mahler gyönyörű és tehetséges fiatal lány, később a bécsi szalonok nagyasszonya volt, aki csalhatatlan ösztönnel ismerte fel a zseniket. Beléjük szeretett és az ujja köré csavarta, támogatta, menedzselte és alaposan meggyötörte őket. Pazar művek születtek ezekből a nehéz kapcsolatokból. Elképesztő a körülötte férjként, szeretőként vagy kisebb liezonként felbukkanó művészek névsora. Három férje volt, Gustav Mahler, Walter Gropius és Franz Werfel, de évekig tartó viharos kapcsolat fűzte Oskar Kokoschkához, és Gustav Klimt, Alexander Zemlinsky és Alban Berg is a hódításai között szerepelt. Mitől különösen izgalmas az ő sorsa?

Érdekes és sok szempontból szomorú Alma Mahler históriája. Három lányából kettő tragikusan fiatalon halt meg. Rémes volt a sorsa Mahler mellett, önpusztítóan szenvedélyes a viszonya Kokoschkával, kiábrándítóan unalmas az élete Gropiusszal, és meglehetősen bizarr a házassága Werfellel. Ami viszont engem különösen érdekelt benne, az leginkább nem ez, hanem hogy egy ilyen izgalmas nő, aki tele van művészi ambícióval, tehetséges, jól komponál, tud festeni, verseket írni, vajon miért nem tud saját maga művészileg kibontakozni? Részben persze azért, mert a férje nem engedi. Ez az az időszak, amikor a nők még a szavazati jogért küzdenek, vagy hogy családanyaként is dolgozhassanak, olyan munkákat végezhessenek, amit korábban csak a férfiak. De a századfordulón vannak már művésznők, írók, festők, zeneszerzők is, és Alma is művész szeretett volna lenni, de nem sikerült megvalósítania magát. Mindössze másfél tucat dalt komponált, nem is rosszakat, Zemlinsky volt a mestere. Klimtnél tanult festeni, szobrászkodni, szóval a tehetsége mellett még jó tanárai is voltak. De miközben nem lett saját karrierje, remekművekre inspirált olyan zseniális embereket, mint Mahler vagy Kokoschka. Mahler Adagiettója, amely Almának szánt „szerelmes levél”, talán a legnépszerűbb műve, Kokoschka legjobb korszaka is az Alma-szerelem idejére esett. A kettejüket megörökítő festmény, a Szélmenyasszony az expresszionizmus emblematikus alkotása.


645cf4a4e3b8afdb459e26eb.jpg
Rockenbauer Zoltán. Fotó: Kurucz Árpád

Csinszka sorsa is hasonló: bár maga is alkotott, mégis inkább az Ady-versekből és a Márffy-képekről ismerjük.

Míg Ady és Csinszka kapcsolatáról több könyv is megjelent, a költő halála utáni éveiről szinte senki nem írt. Én pedig már jó ideje épp ezzel foglalkoztam: Márffy Ödön festőművész Csinszka-korszakával. A kilencvenes években, az Európai utasban írtam Márffy egyik Csinszka-portréjáról, ami aztán arra sarkalt, hogy alaposabban, mélyebbre ásva is feldolgozzam ezt a periódust. Márffy több mint félszáz képet és sok rajzot készített a feleségéről; lenyűgözött ez a sorozat. Igen sokféle arcát mutatják a múzsának. Márffy Csinszka-ciklusa talán nem annyira lényeges a magyar kultúrtörténetben, mint Adyé, mivel Magyarországon az irodalom számít a legfontosabb művészeti ágnak, a képzőművészet mindig is sokkal kevésbé volt népszerű nálunk, de azért korántsem elhanyagolható, és Csinszkát is más fénytörésben mutatja, mint a versek. Könyvemben természetesen foglalkoztam a két házasság közötti időszakkal, azaz a Babits Mihállyal való szerelmi kapcsolattal is, amiről szintén csak néhány mondatos közhelyek voltak korábban ismertek. Így született meg néhány éves kutatómunkával A halandó múzsa – Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese 2009-ben, és mivel elfogyott, én pedig időközben újabb, fontosnak tűnő információkra bukkantam, egy második, bővített kiadás is napvilágot látott 2017-ben.

Lehetett újabb dokumentumokat találni hozzá?

Mindig lehet, és még szeretnék is. A kutatás soha véget nem érő folyamat, váratlanul kerülnek elő új adatok, rakódnak egymásra sztorik. Ez történt a Márffyval kapcsolatos munkám során is. Csinszka 1934-es halála nagyon megviselte a festőt, utána jó darabig visszavonultan élt, viszont 1940 körül lett egy új élettársa. Nagyon kevés említést tesz róla, mindössze egy levelében írja, hogy a kedvesét, akit nem is nevez meg, 1944-ben nyilasok lőtték a Dunába. Éveken keresztül nem sikerült nyomára bukkannom, hogy ki volt az áldozat. Viszont Zoltán Gábor több könyvet és esszét is írt a városmajori nyilasok rémtetteiről, és az egyik tanulmányában említi, hogy Márffyékat bevitték a Városmajor utcai nyilasházba, ahonnan végül csak a férfit engedték ki, a nőt nem. Tőle tudtam meg, hogy Rácz Klárának hívták Márffy hamis papírokkal bujkáló barátnőjét, és azt is, hogy hol tudok kutatni az esetről. Halomnyi nyilasperanyag, valamint rengeteg születési anyakönyv átnézése után úgy vélem, sikerült megfejteni, hogy ki volt Rácz Klára. Így talán ez a szerencsétlen sorsú asszony nem tűnt el örökre névtelenül a Duna mélyén, valamit sikerült visszaadni róla az emlékezetnek.

Valójában ez is egy múzsatörténet, mert bár nagyon keveset tudunk róla, de megjelenik Márffy festményein, rajzain. Egy róla készült vászonra egészen váratlan helyen bukkantam: Kolozsvárott. Néhány éve a magyar napokon, ahol előadást tartottam, megkeresett egy idős férfi azzal, hogy van egy Márffy-festménye. Kiderült, hogy az édesapja ügyvéd volt, és a festő 1942-ben őt bízta meg, hogy perelje vissza a csucsai Boncza-kastélyt, amely Trianon után potom áron a Goga család tulajdonába került. Ügyvédi díjazásként pedig többek között egy festmény szolgált, amit azóta is őriztek azzal a Márffy által írott levéllel együtt, amelyből mindez kiderül. Ezen a festményen háttal ugyan, de szinte bizonyosan Rácz Klára szerepel. Egy igen hasonló témájú képet budapesti magángyűjteményből is ismerek. Intim enteriőr, Márffy lakását ábrázolja, benne egy zöld blúzos, vöröses hajú, filigrán nővel.

Mi történt a képpel?

A férfi később a Széchényi Könyvtárnak adományozta a levéllel együtt. Hogy miért pont nekik szánta, számomra rejtély.

Mi a közös Alma Mahlerben és Csinszkában?

Mindkettőjükben a ki nem teljesedő művészi hajlam az érdekes, amit másokon keresztül éltek meg. Mondhatjuk, hogy termékennyé tették más művészek gondolkodását, világlátását, alkotótevékenységét. Különösen izgalmas, hogy mindezt több művészeti ág képviselőjénél érték el: zenészeket, festőket, írókat, költőket, építészeket inspiráltak. És persze az is, hogy miközben sokakat valósággal megbabonáztak, másokat – főleg persze társaságbeli, féltékeny nőket – halálosan irritáltak. Gyakran elviselhetetlen perszónaként írták le őket a nem teljesen elfogulatlan emlékezők.


645cf4ece3b8afdb459e2720.jpg
Márffy Ödön: Csinszka

Mégis mivel tudtak hatni ilyen különböző emberekre? Az erotikus kisugárzás mellett kellett hogy legyen valami más bűvölet is.

A nagy műveltség például. Elérték, hogy partnerként fogadják el őket a férfiak által uralt társaságokban. Hogy odafigyeljenek rájuk. Csinszka mindig középpont akart lenni. A kávéházi közegben harsányan hívta fel magára a figyelmet, mindenhez hozzászólt, mindenkibe belekötött, ha úgy volt kedve, vagy éppen nagy szerelmes szemekkel nézett azokra, akiket meg akart hódítani. Folyamatosan jelen volt. Nem egy szobacicus, aki csendben dorombol a nagy ember mellett, hanem autonóm személyiség. Ez persze sokakat idegesített. De akadnak vétlen praktikák is. Alma Mahlerről leírják, hogy mivel az egyik fülére majdnem teljesen süket volt, ezért a szokásosnál kicsit közelebb hajolt a partneréhez, arcát félrebillentve a beszélő felé fordította. Ezzel azt a benyomást keltette, hogy nagyon érdeklődik az illető mondandója iránt, ami persze legyezgette a férfiak hiúságát. Számos ilyen aprósággal éltek, és gondolom, még ezer más trükkel, amivel a férfiak figyelmét fel lehet kelteni. De a legfontosabb mégis az volt, hogy intelligens beszélgetőpartnerek voltak.

Vajon miért nem tudták felszínre hozni saját tehetségüket? Volt ebben szerepe annak, hogy művészfejedelmek árnyékában kellett volna kibontakozniuk?

Alma Mahler kifejezetten ügyes dalszerző volt. Késő romantikus, kicsit szomorkás, szplínes szerzeményei voltak. Már a Mahlerrel kötött házassága előtt komponált, ám a férje világossá tette számára, hogy a családban csak egy zeneszerzőnek van helye, a felesége elégedjen meg az ő muzsikájával. Almát ez mélyen lesújtotta. Annyira, hogy az alkotási vágyat örökre eltemette magában. Ezen már az sem változtatott, amikor Mahler az élete vége felé egyszer csak elővette a darabokat. Házasságuk utolsó időszakában, amikor Alma csalni kezdte a férjét, és ez kiderült, Mahler egészen kétségbeesett. Hirtelen érdeklődni kezdett Alma egykori dalai iránt, otthon zongorázta és énekelte azokat, magát vádolva, hogy nem vette észre korábban a nagyszerűségüket. De akkor már késő volt. Minden szempontból késő.

Csinszka verseket írt, az első levelében Adynak is elküldött kettőt. 1931-ben végül egy vékony kis kötetben adta ki válogatott darabjait. Egészen jók is vannak köztük, meg persze gyengék is. Mennyire jellemző, hogy sokan azonnal azt mondták rá, milyen adysak, holott egyáltalán nem azok. Egyik-másikban talán akad egy-egy adys szókép, de sem témában, sem kifejezésmódban nem Ady-utánérzések. Vannak festményei és rajzai, Kernstok Károlyhoz járt tanulni, de ezekből is kevés maradt fenn. Fotózni is megtanult. Költőnek talán egy kicsit jobb volt, mint festőnek, de messze volt attól, hogy jelentős művész lehessen. Az igazság az, hogy rettenetesen lusta volt. Ezt nem is rejtette véka alá. Volt benne művészi ambíció, de hiányzott a szorgalom. Nehezen tudta magát rávenni arra, hogy dolgozzon. Bár állandóan meg akarta írni, soha nem készültek el az emlékiratai. Egészen ügyes novellákat írt a saját gyerekkoráról, jól fogalmazott leveleket, de nem volt képes arra, hogy leüljön, koncentráljon, struktúrát alkosson. Nem arról van szó, hogy Ady mellett nem lehetett költő, Márffy mellett nem lehetett festő. Nem volt benne elég kitartás, összpontosítási készség. Abban a korban élt ő is és Alma Mahler is, amikor a művészeket nagyra tartották; az artisztikus hajlam pozitív élményt adhatott az önképhez. Ez Csinszkánál és Almánál is fontos szerep volt.

Voltak hasonlóan izgalmas személyiségek a korszakban?

Sokan. Beszélhetnénk az egykor ünnepelt pianistáról, Ticharich Zdenkáról. Ő is nagy művészeket inspirált: Márffyt, Rippl-Rónai Józsefet, Kunffy Lajost, Pátzay Pált, a német expresszionista Käthe Kollwitzot, a fotós Angelót és rajtuk kívül még sokakat. Az író Szomory Dezső is rajongott érte.

Miért volt ennyire népszerű?

Igazán szép volt – a kor kissé elvont, nehezen megfogható, androgün szépségideáljának megfelelően. Vékony, kicsit fiús alkatú, hosszú ujjú, sötét pillantású, bubifrizurás femme fatale. Ez a megjelenés a ’20-as években nagyon jellemző, fotókon, filmekben lehet látni, mennyire divatos. Zdenka szinte modellalkat volt, miközben kitűnő zongoraművészként bejárta a világot. Most láttam Bécsben egy kiállítást Tilla Durieux-ről, a weimari köztársaság időszakának neves színésznőjéről. Amikor Csinszka 1933-ban Münchenben járt a férjével, elment színházba, hogy láthassa a hírességet, leveleiben kétszer is lerajzolta. Ezért voltam kíváncsi a Leopold Múzeum többtermes tárlatára. Döbbenetes, hogy mennyi kép készült Tilla Durieux-ről, festmények, rajzok, művészfotográfiák. Fölkapott sztár volt, akárcsak Zdenka. A két világháború között több ilyen női ikon is volt. Zdenka nagyszerű zongoraművész volt, Tilla Durieux kíváló színésznő, bennük megvolt a művészi hajlam, amit ki is bontakoztattak. Zdenka később a Zeneakadémián tanított – megélt a saját tehetségéből, nem kellett múzsának lennie, nem kellett őt másnak eltartania.

A Petőfi 200 emlékév kapcsán több figyelem jut Szendrey Júliának is, aki mintha hasonló személyiségjegyeket hordozna, mint Csinszka és Alma.

Szendrey Júlia előzménye annak a típusnak, amit Csinszka is jelentett. Komolyan foglalkozott költészettel, és még Petőfi mellett is határozott, önálló személyiség tudott lenni. Csinszkával közös vonása, hogy utóbb egyikük sem lelkesedett a „nemzet özvegye” szerepért. Csinszkának kifejezetten tetszett Szendrey Júliában, hogy Petőfi misztikus, a síri világból való feljövetellel fenyegető jóslata dacára „eldobta az özvegyi fátylat”. Olyannyira rokon léleknek érezte magát vele, hogy rajongó verset is írt hozzá. Sőt, azért szeretett bele az idős Mikes Lajos szerkesztőbe is, mert ő volt az, aki Szendrey Júliát mintegy rehabilitálta a szigorú erkölcsű utókor előtt.

Kőhalmi Andrea teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2023/3. számában jelent meg.

A nyitóképen Boncza Berta (Csinszka). Forrás: Fortepan